Két éve egy csendes délután félszegen állított be hozzám, a Levendula Galériába és nemezbabái szerelem lett első látásra. Kedves Levendula hölgye azóta is nálam lakik, vigyáz a többi alkotásra. Ha elmegyek mellette, mindig megsimogatom kunkorodó hajfürtjeit. Aztán egyre többet tudtam meg Gabrielláról. Megismertem a tűnemezelési technikáját, ami előtt a szakma is meghajol. Az aprólékos, finom formákat, arckifejezéseket. Megtudtam a gyapjúk titkát, a színek varázsát, megismertem melegségüket… aztán Gabriella melegségét is. Mert Vele órákig lehet beszélgetni, de két mondatával is a helyére tudja tenni lelkem, ha gyötrődöm, és ha szomorú vagyok. Múltkori kiállításának anyagából országos meseíró pályázatot írtunk ki és jöttek a mesék keletről és nyugatról, gyerekektől és felnőttektől. Együtt olvastuk őket, együtt nevettünk, simogatták lelkünket. Jó vele hallgatni nagyokat, amikor a kiállítás rendezés legnehezebb perceiben leülünk és majszoljuk a legfinomabb süteményt, ami baráttal a legédesebb. Nem szólunk, csak a kiállítást rendezzük gondolatban, láblógatva…
Erről a kiállításról az az igazi láblógatás jut eszembe, az a gondtalan, de gondolatokkal teli… a felhőtlen gyerekkor… amikor a szilvafa ágai közt a felhők közvetlen közelébe járt az ember.
Gaál István filmrendező egyszer a Magasiskola című filmjéről mesélt. Három harmada volt a filmnek, az első harmadban egészen vékony föld és nagy ég. Levegős az egész és szabad. Aztán a főszereplő fiú rájön, valami nincs rendben, innentől felezte az eget és a földet. Billeg az egyensúly. Majd a végkifejlet, vékony csík az ég, nagy területe a földnek, a hangulat nyomasztó. A filmrendező ezzel a jelentéktelen eszközzel, a horizont változtatásával ér el csodákat, ezzel is mesél. A legkisebb dolognak, a számunkra jelentéktelen dolgoknak is helye van. Gabriella nemezei is ilyenek. Ők is szállnak az égen szabadon, mint egy légtornász, billegnek a porondon, mint a bohócok, akik sokszor mélyebbek, mint a tenger vize. Aztán leszállnak a földre a hangyák, gombák, és tücsök formájába. Nem, nem. Itt a földön lenni nem nyomasztó. Itt a földön, köztük lenni jó. Mindig jó. Tavasszal, nyáron, ősszel, télen. De a részleteknek nála is óriási jelentősége van. Egy gomb, egy kunkor, egy szőlőszem, leheletvékony vállkendő, egy testtartás, egy nyakkendő. Amikor ránézek ezekre az apró kis alkotó elemekre, ellágyul a szívem. Rávilágít, hogy ne menjünk el az élet mellett, hogy örüljünk minden apró, fontos dolognak. Hogy néha a magány ajándék, elmélyülni való alkalom. Hogy merjünk varázsolni és hinni a barátokban.
Sz. Jánosi Erzsébet – Levendula Galéria
