Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást, de nem talált választ – míg egy nap látott egy öregembert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, nehéz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megérezte, hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kétségbeesetten keresett éveken át.
– Öreg, kérlek, mondd meg nekem, amit tudsz: mi a megvilágosodás?
Az öregember rámosolygott egy pillanatra, lehajította a nehéz súlyt a válláról és kiegyenesedett.
– Igen, most már látom! – kiáltotta Milarepa. – Örökké hálás leszek. De hadd kérdezzek még valamit: mi van a megvilágosodás után?
Az öreg, újra elmosolyodva, ismét felvette a zsákot, a hátára vetette, megigazította terhét, és ment tovább az útján.
Írta Dan Millman – A békés harcos útja című művében. Bajkó Dániel az útonjáró, a pálya elején járó fiatal festőművész valahol ezt a megvilágosodást keresi, mint mi mindannyian. Megy az útján, kutat falak közt, elemez épületeket, tárgyakat, objektumokat. Vonatra száll, ott is kutat. Hétköznapi tárgyakkal veszi körül magát, csak azokra fókuszál, közben színekkel játszik, hideg meleg árnyalatok párbeszéde bontakozik ki, a mai világunk darabkáiból áll össze egy kor elemzése. A csend jelenik meg a gödöllői épületek közt, de történetek, elmélyülés is, mintha személyek lennének, lírai érzékenységgel jeleníti meg a megszemélyesített épületeket. Olyanok festményei, mint ő maga. Érzékeny, elemző, boncolgató. A vonalaknak éppúgy jelentősége van, mint a színeknek, vagy magának a vászonnak. Faktúrákkal kísérletez, a felületeknek fontos szerepe lesz. Nincsenek emberek, de talán a hiányukkal jelzi, nagyon is ott vannak. Keresem benne az alkotót, saját magamat. Hol vagyunk? Merre tartunk? A megvilágosodás felé? Vagy éppen attól elfele?
Dániel 2008 – ban kezdte el a budapesti Képzőművészeti Egyetem festő szakát, az idei tanévben diplomát kap kezébe. Tagja a GÖMB alkotócsoportnak, a Tiszta víz grafikai és festő pályázatán helyezett lett. 2010-től számos kiállításon vett részt Budapesten és Gödöllőn.
Kívánunk neki tartalmas alkotói utat a megvilágosodás felé.
Elhangzott 2012. október 29-én Sz. Jánosi Erzsébettől a Gödöllői Királyi Kastélyban a Körösfői-díjátadón
